Závodi Gábor - Hagyjál!!!

Sírva jövük a vliágra, mikor az első levegőt éri a tüdőt.

Maradnánk még, de hiába,
hiszen fogyni kezdett lassan az időnk.
Ketyeg az óra, kegyetlenül ketyeg
a szívünk lüktet, s benne a vér
Az élet jele, mégis hordja a halál kegyetlen üzenetét.

Mi egyszer elindult az valahol megáll,
csak az űrben létezik a végtelen
Mert e tridimenziós ócska testünk
az időt legyőzni képtelen.
Ne légy kevesebb, mint aki vagy,
de lehetsz-e több még mint aki lettél?
És többet ér-e egy bátor gondolat
egy nyíltan vállalt gyáva tettnél?

Erősebb-e ki sírni szégyell,
ha a bánattól eltompul az agy,
S ha az örömtől a könnyed csordul
ki mondja, hogy akkor gyenge vagy?

Hagyjál!!!

Hát tégy valamit hogy fenn maradj!
S ha testeddel majd a porba érsz,
emlékszik rád majd valaki,
vagy csendben a feledés homályába mész.
Minden óra lejár egyszer, lassul a ritmus, halkul a hang
A szív is egyre gyengébben ketyeg,
ha kondulni készül a nagy harang.

S ha megérte, mit megéltél, s ez az egész nem volt hiába
Mosolyogva távozol, pedig sírva jöttél a világra.

Hagyjál!!!