Lakat - A titkok őrzője - Lakat - Kóma

Ébredni vágyom a kómából most már,

S bár a némaságért nem jár Oscar.

Mégis úgy érzem, hogy hiteles voltam,

Abban, ahogy az életem, eltoltam.



Persze, volt idő mikor még hittem,

Hogy boldog leszek majd én is itt benn.

És nem tesz a sors majd kivételt velem,

S rám találhat a nagy szerelem.



Panaszra mondjuk nincs is okom,

S a valóságot sem veszem zokon.

Csak fáj, hogy én lettem mégis okolva,

Pedig tényleg bármi lehettem volna.



Lehettem volna béna újságíró,

Vacak kis firkász, mini eksön hirró.

Lehettem volna bölcs műfordító,

Vezérelvek szerinti igazság ordító.



Esélyem se lett volna a porba hullni,

Ösztönből kezdtem ölni tanulni.

Élvezni a bosszú, lüktető ritmusát,

És csodálni a fájdalom hideg rítusát.



Lehettem volna én tényleg bármi,

Élő halott vagy komolyan akármi.

De ahelyett, hogy normális lettem volna,

S az én életem is az igákról szólna.



Az égbe emeltem könnyes arcomat,

S elátkoztam végre az összes kudarcomat.

Majd a színtiszta dühtől feldúltan,

A teremtőim ellen fordultam.



Már rég nincsen bennem alázat,

Hisz ellenem fordultak, szégyen gyalázat.

S a kimondott szavaknak élesebb az élük,

Mint a tudat maga, hogy én a saját vérük.



De már nem érdekel, nem hat meg tényleg,

Csak dühít, hogy ebből a vérvonalból élek.

És szabadulnék most már mindegyik téren,

De pofon csap a tudat, hogy kötelez a vérem.



Hátamban a múltam súlyos vaskarma,

Ki az ki engem így szeretni akarna?!

Ki az és hol jár, kit mindig is kerestem,

Kit kiszolgál a szívem, kit kiszolgál a testem.



De mit adjak cserébe, hogy végre boldog legyek,

Semmi sincs nálam, csak BKV jegyek.

Persze, hogy ezek is csak tévedésből,

S ez messzire űz most a józan észtől.



Hát maradok, kómában inkább azt hiszem,

Mintsem, hogy vásárra vigyem a szívem.