Lakat - A titkok őrzője - Sírvers

Sokszor visszajöttem mikor már lemondtak rólam,

Mikor egy rántással húzták ki a szőnyeget alólam.

Mikor azt hitték, hogy én soha sem ütök vissza,

A sok majom az óta is ennek levét issza.



Mert lehet, hogy párszor tényleg vesztettem,

De pont ez volt, amitől még erősebb lettem.

Hisz szívem mélyén ugyanaz a tűz ég,

A irigy kutyák, óh, a nevem betűzzék.



Hisz nem kértem én kegyelmet soha,

Bármennyire is volt a sorsom mostoha.

Csak mentem amerre a lábam vitt,

És nem hagytam ki tényleg semmit.



S bár volt, hogy bárkit lazán elhagytam,

A hibát mindig is megláttam magamban.

És nem vettem magamra hazug álarcokat,

És soha sem voltam mártír vagy áldozat.



Amim van azt egyedül értem el,

Bár tudom, ez senkit nem érdekel.

Csak, hogy segítsek, ha baj van újra,

Tartja a markát a sok kis kurva.



Pedig nem voltam én gazdag soha,

Szép sem vagyok csak ostoba,

Egy arc csupán, írt szavakba zárva,

Ember csak, ki legbelül árva.



És ha most visszanézek magam mögé,

Nem akarom újra járni az utam többé.

Mert volt benne bár jó is, de édes kevés,

Igazából véve kicsit sem túl mesés.



Volt, hogy könnyek között ettem,

Volt, hogy meghalt, akit szerettem.

Volt, hogy a félelmemből is nyertek,

Volt, hogy minden nap megvertek.



És persze volt, hogy őszintén mosolyogtam,

Olyan is, hogy gyönyörben forogtam.

Olyan, hogy követendő példa lettem,

És olyan, hogy végre én is nevettem.



Az utam végén, ha most magamra nézek,

Patakokban folynak szememben a mézek.

Mert bár sok pofont kaptam eddig én is,

Továbbküzdeni megéri mégis.