Lakat - A titkok őrzője - 220 Volt

Megéltem én már jó pár nyarat,

S ki tudja, hogy még mennyi maradt.

Kit tudja, amit még én sem tudok,

Mennyország-e ahova jutok.



Sátánként voltam legbelül Isten,

És voltam én már az is, ami nincsen.

Ritkán ember, olykor állat

Néha pedig telitalálat.



De bármi is voltam s bárhonnan jöttem,

Az égbolt mindig beborult fölöttem.

És mennydöröghetett is felőlem,

Mert a félelmet kiölték belőlem.



S bár hívogattak néma sírkertek,

Nem adtam fel akkor, sem ha vertek.

A szívemben pedig háborúk dúltak,

S az emberek tőlem elfordultak..



De én mégis hittem magamban,

S bár ezzel gyakran egyedül maradtam.

És nem rohantam a tömegek vesztébe,

S hazugsággal sem tettem senki kedvébe.



Kegyelmet emiatt soha sem adtak,

Kinevettek csak és magamra hagytak.

Én nem szégyellem, hogy sokat sírtam,

Fájdalmaimat versekbe írtam.



S e versek vezetnek utamon az óta,

Álmaimat így váltják valóra.

Így ölelnek rímekkel körbe,

Ha közöny rántja kezem ökölbe.



Ez hát az ok, mely titoknak látszott,

Ez hát a forrás melyre szívem vadászott.

Ez nyit az emberekhez nekem új teret,

Akármit is írok minden innen ered.



Ebben ébredek fel, ide térek vissza,

Minden pici betű: szavaimat issza.

Értelmet ad annak, aminek nincs,

Több ez hát nekem, mint, értékes kincs.



A sötét felhők is eltűntek felőlem.

Gondolatárus így lett belőlem.

Hisz minden írásom rólam szólt,

Miből eddig kétszázhúsz volt.