Lakat - A titkok őrzője - Vissza a sor végére

Én már régóta érzem itt bent,

Nem várnak szívesen ott fent.

Mert bár voltam oda át régen,

Itt vagyok mégis a sorsvégen.



És hiába is küzdök elszántan sokszor,

Nem segíthet rajtam semmilyen doktor.

Szememben néha már könny se ragyog,

Rájöttem önmagam ellensége vagyok.



Érteni akartam az embereket mindig,

Mégis csak bennük van, ami megindít.

De hiába segítek, hiába vagyok jó,

Hálának hazudva átkoz el a szó.



Én viszont most már nem várok tovább,

Akinek nem tetszem, álljon csak odább.

Tudom, mit csinálok voltam én is ott,

Amiről már mindenki álmodott.



És hittem is sokszor az adott szóban,

És eveztem magam is süllyedő hajóban.

De a változás itt is belépett a képbe,

A jóságom ajtaját vadul letépve.



Ébredezni kezdett lelkem lezárt éne,

S tudtam legbelül, hogy segítség kéne.

De hiába kértem, hiába szenvedtem,

Mások közönyének áldozata lettem.



Én meg csak vártam, hogy a vihar elül,

De a sötétség mindenemet felfalta belül.

S már nem tart vissza semmi nagyon rég,

Szívemben színtiszta bosszúvágy ég.



És nem akarok többé segítségre várni,

Megtorlok mindent, legyen az bármi.

Nem botlik meg többé már a szavam,

Megértettem végre és elfogadtam magam.



Érzem is belül, hogy pokolra jutok,

Ha kell, becsapok, ha kell, hazudok.

De nem hazudom le a hibáimat soha,

Megteszi helyettem a sok ostoba.



Élve várom ki, míg igazol a sorsom,

Lelkiismereti tüzeim kioltom.

Hisz félkész vagyok, durva és nyers,

Pont, mint, mindegyik -lakat- vers.