Malek Andrea - Álltam a hídon

Álltam a hídon és a te fényképed néztem,
lágy hullámok kergetőztek a Dunán.
Félóra se múlt, mióta elváltam tőled,
parfőmödtől illatos még a ruhám.

A hídon mellettem elsuhantak a párok,
a régi fényképen még nevettél felém.
Zavaros színű emlékek rátörtek a szívemre,
és a mások boldogságát irigyeltem én.

Miközben álltam a hídon valami fellázadt bennem,
és a képed elengedte a kezem.
Hullott lefelé és én csak kábultan néztem,
hogy elviszi a víz, örökre elviszi a víz.
A vén Dunán elindult egy könny a kép után.

Még rólad beszél egy összegyűrt levél,
Mit foltossá áztatott a sűrű sírás
Miért múlik el minden szép a szerelemben
Miért jön holnap már az én helyembe más?
_____________________________________________
Einsam stand ich da auf einer Brücke und weinte.
Hilt ein altes Bild von dir in meiner Hand.
Dachte an die Tage da das Glück uns vereinte.
Glück, wie ich es nie zuvor gekannt.

Um mich herum gabs nur glücklich verliebte Pärchen,
Ich hab unendliche lehre in mir gefühlt.
Die große Liebe war für mich nur mehr ein LügenMärchen.
Was davon blieb ist halt nur mer ein altes Bild.

Was konnt ich tun, ich stand nur da auf jener Brücke, und weinte.
Klammerte mich fest an dieses alte Bild.
Wenn ich noch so sehr mein trübes Schicksal vereinte
Ich wusste es da d’rinn , die große Liebe ist dahin,
Felt es auch schwer,
Ich weiß, ich find sie niemals mehr.

Verglibtes Briefpapier erzält mir nur von dir, von tränen befleckt,
man kann es kaum mehr lesen.
Es war einmal so schön, ich werd es nie verstehen,
wie konnte unsre Liebe so im Wind verwehn.