Ghymes - Roráte

(Előadja: Rudolf Péter):
Olyanok ilyenkor a csillagok,
mint az álmos gyerek szeme.
Kicsit hunyorognak,
és még nem tudják: sírásra vagy
nevetésre nyíljanak-e, vagy aludjanak tovább.
Hát, csak pislognak.
Enyhe az idő,
a szél csak a kerítések mellett lézeng,
ámbár elég hűvösen.
Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem,
és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón,
inkább csak cuppognak.
Néhol egy halk szó, néhol az se.
Néhol csak árnyak járnak,
néhol kis lámpások imbolyognak,
és mutatják, hova kell lépni,
ámbár hiszen sár van mindenütt.

Az ég még sötét...
... a tegnap gondja, mintha aludna,
a mai még nem ébredt fel, s a falu
csak tiszta önmagát viszi hajnali misére.
Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs.

A külső mozgás befolyik a templomba,
és megnyugszik. Suttog egy kicsit, vár,
s amikor már a gyertyák lángja is megnyúlik
a várakozástól, felkiált az időtlen vágy:
„Harmatozzatok, égi Magasok...”

Mise végére egészen bemelegedett a templom;
majdnem otthonos lett, legalábbis így érezte ezt
Baka Máté az alszegből,
de így érezte Hosszú Illés is – ugyanonnan –;
ámbár, ha tudták volna, hogy most egy véleményen
vannak, aligha érezték volna.
Nagy harag volt ugyanis a két öreg között,
kitartó, régi harag, formája sem volt már,
nem is emlékeztek, ló volt-e az oka vagy asszony,
mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva
a fához.

És most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom.
Az ajtóban még mozgás van, hát csak ülnek,
sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy kényelmesebb.
Illés nem szereti a tolongást, de egyébként is ráér.
Fél szemmel odasandít Mátéra, hogy mozdul-e már,
de Máté nem mozdul...
Amilyen kutya konok ember volt világéletében
– gondolja Illés –, azt akarja, hogy én menjek előbb,
de abból nem eszel,
pedig már a gyertyákat is eloltotta a dékán,
azaz a harangozó, szóval a sekrestyés.

Azután: csend.

Illés gondol erre, gondol arra,
állát belesüllyeszti a meleg nyakravalóba,
és szeme szép lassan lecsukódik.

– Nem! – ijedt meg. – Ezt igazán nem szabad –
és Mátéra néz, aki – úgy látszik – elaludt.

– Ez hát el, a híres – mosolyodik el –, pedig
három hónappal fiatalabb.
Nem nagy idő, az igaz, de mégiscsak fiatalabb.
Aztán milyen sárgák a fülei... na, akár a halotté...

– Uram Isten, csak nem lett vele valami?!...

Harag ide, harag oda – a rothadt szilva is
lepottyanik egyszer a fáról – csendesen odamegy,
és kicsit borzongva megérinti Máté vállát:
– Hallod-e, Máté?

Máté felhorkan:
– No! – és néz Illésre, mint a csodára.
– Te vagy az, Illés?

– Én hát, mondom megnézlek,
mert olyanformán ültél...

És nézi egymást a két öreg.

A templomban meleg csend,
a kőszentek mosolyognak.

– Kicsit megszédültem – hazudja Máté, de áhítattal,
mert tele van a szíve, szereti most Illést így közel látni –,
már elmúlott.

– Na, hál Istennek, hát akkor menjünk.
És egymás mellett kicsoszognak a templomból.

– Mi volt ez, Szentatyám? – néz fel az egyik kis pufók
angyal Szent Péterre, ahogy az ajtó becsukódott.
– Olyan meleg lett a szívem egyszerre.

– Két ember kibékült – mondja a főszent,
és melegen sóhajt.
– Jaj, csoda! – suttog a kis angyal.
– Hát bizony a mai világban...
– És most mit csinálnak?
– Nézz utánuk, fiam.

A két öreg már Illés háza elé ér.
Az utca üres,
a kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek,
s a kertekben puhán békét álmodnak a fák.

– Gyere be, Máté, régen voltál nálunk
– mondja Illés –, lángost sütött a lányom...

A kis angyal kérdőn néz a főszentre:
– Mi az a „lángos”, Szentatyám?

A toronyban ekkor ütött hetet az óra,
s ettől a földi hangtól megmerevedtek újra a szobrok,
de a mosolygás mintha ott maradt volna az arcukon.