Szenes Iván - A lelkiismeret

A bírót ébren találta a hajnal,
A gyötrő kétség álmot nem hozott.
Ma végleg döntött: elhagyja az asszonyt,
S amíg nem késő, új életbe fog…
Az új életet új asszony jelentette,
Fiatalabb, szebb a réginél…
A bíró döntött: még mielőtt elmegy,
Az asszonnyal most mindent megbeszél,
S felkeltette hirtelen a nőt,
Ki álmából riadva nézte őt,
- Még nincs reggeli, azt hittem, hogy alszol,
- Nem baj! Énrám több gondod ne legyen!
- Miért? Bántottalak tán, hogy így haragszol?
- Kérdezz még kicsit…ilyen szelíden,
S akkor kimondom azt, amit Te is tudsz régen,
Hogy közöttünk mindennek vége van,
Hogy nem tudok már tovább Veled élni.
Érted?
- De!
- Nincs de! Az élet hív, a tűz, a napsugár
A szabadságom add hát vissza már…
Sírsz? Persze az a legkönnyebb,
A női nem hatásos fegyvere,
De a nagy jelenet ma már nem divat.
A törvényszékről, mire visszatérek,
Csomagold be az összes holmimat.
- Jól van, ne hidd, hogy az utadba állok,
Menj csak…az én szavam úgysem tart vissza már,
Nem tartóztatlak, de soha el nem válok,
Az otthonod, amíg csak élek, vissza vár.

A bírót várták már a törvényszéken,
Egy házaspár, - az arcukon zavar…
Az asszonyt elhagyta a férje,
S a nő elválni nem akar.

Nem szeretem – szól rekedten a férfi,
A válasz csak egy asszony zokogása,
Ne sírj könyörgöm, inkább lásd be végre,
Hogy kettőnk közé állt a megszokás.
Eldöntöttem, új életet kezdek,
És megtaláltam boldogságomat.

Az asszony sír, a bíró csak jegyezget,
Oly ismerősnek tűnnek a szavak,
S a férfi vall, hogy sürgeti a válást,
A másik asszony és nem érti meg…
Az asszony szól, ki így elcsal egy férjet.
Bíró úr, miféle nő lehet?
S miféle boldogság lehet az kérem,
Mely más könnyéből épít palotát?
Az én férjem én mellettem lett ember,
S én senki másnak őt nem adom át.
Ha el is múltam már tizenhat éves,
Mért legyen az másnak diadal?
Bíró úr? Csak addig kell szeretni,
Amíg az ember szép és fiatal?
A bíró megrezzen ennek hallatára
Az igazságot meg kell érteni,
S mert a törvény nem ismer részrehajlást,
Neki az asszonyt kell most védeni.
És ezután már nem is tétovázott,
S szomorúan néz a férfire,
- Barátom, Ön alighanem hibázott,
s most ketten arra kérjük, lássa be!

Vagy elfelejtett mindent, ami szép volt,
Szerelmüket, a közös gondokat,
Ha időnként be is borult az égbolt,
Azért utána mindig kisütött a nap.
A megszokás megölhet egy szerelmet,
De az egy jó szótól új életre kelhet.

A férfi már az asszony felé fordul,
Kezét megfogja, átöleli őt,
A kisteremben falióra kondul,
És hirdeti az elmúló időt.
Már kéz a kézben mennek kifelé,
Arcuk sugárzik, könnyes az öröm,
Aztán a férfi lassan visszafordul,
„Bíró úr, kérem…nagyon köszönöm…”

De a bíró ezt már meg se hallja,
Hisz maradni egy percig sem tudott,
Mint űzött vad, ha kergetik a hajtók,
A törvényszékről hazáig futott.
Az ajtó kilincsét feltépte,
Majd kifulladva döbbenten megállt.
A látvány szinte megigézte,
A régi szekrény tárva-nyitva állt.
Már minden be volt csomagolva…a földön csak egy zsebkendő maradt,

Az asszony sírt az asztalra borulva,
A könnye áradt, mint sebes patak,
A bíró némán lehajolt a földre, a zsebkendőt felvette könnyedén,
S a ruhákat már együtt rakták vissza, egy boldog asszony s egy öreg legény.

A lakás falán fény csillant körül,
A nap sütött a háztetők felett,
S egy emberben a sok ember közül,
Megnyugodott a lelkiismeret.