Gerendás Péter - Kasba

Az újhold görbe tőre felhasítja
az ég violapiros pókhasát.
Az esti árnyak Hárún ár-Rásídja
már osztogatja a sok álruhát.

A kasba éled. Utca, tér, sikátor
fölött az alkony mézgás és nehéz.
Az ópiumbarlangból füst szivárog
s csókra nyújtja libegő kezét.

A báron kövér kalmár sétál végig.
Zöld vízihulla. Szeme, mint az ón,
ott angol orvos: illatokon él itt
meg boldogságán. Fenn a dobogón

hastáncosnő. Kávátlan kőkutacska
a köldöke. Benn árnyak ágboga.
Lihegve, mintha még vizet kutatna,
bámul bele egy szökött katona.

Dobzene árad s fáklyafüst a térről,
a kardnyelő hasán a hold a vért.
A mesemondó körül sűrű félkör,
az ajkak nyílnak: Szindbád hazatért.

Egy tuareg ül a nagy falnak háttal
s a látványt nézi, negyven napja már.
S egyszerre mindez: dobszó, tőrök, fátylak
s fátylak mögött a női szem; bazár,

réztálak, mentaillat, pálmakertek,
mélyzöld árnyékok és fehér falak
őrült körtáncot lejtenek fejedben,
míg szédít, őrjít, vonz az áradat

és hív: – Hazád rom, nőd hervadó locska,
munkád hitványság, életed gyötör:
jöjj és merülj e mély sikátorokba,
hol kéj az élet s a halál gyönyör.

– Nincs rend s törvény e nyüzsgő ázalagban,
hazád felől nem ér be hír, se szó,
pusztulj el, halj meg s kelj fel száz alakban:
van vénen is reinkarnáció.

– A mór fürdőben vetkezd le a múltat,
köpj a morálra (hitvány szóbeszéd!)
nevedet dobd el (régesrég meguntad!)
s ejtsd rá az emlék gyűrött szőttesét.

– Eszméidet akaszd a szögre (rongyok,
mit zsibvásáron aggattak reád!)
Ne fordulj vissza. S légy még egyszer boldog
mezítlen ifjan, ahogy szült anyád.

– Légy csempész, tolvaj, kerítő, halárus,
szeress fiút, lányt – hidd meg, egyremegy –,
rabolj vagy gyilkolj s karold át halálos
ölelkezéssel ezt a várhegyet.

– Avagy vadabb vég vonz s az élet úntat?
Szerezd meg mindjárt mit szíved kíván:
lila függőágyán az ópiumnak
vagy zöld nyeregben az abszint lován.

– Vagy csak maradj így, ne mozdulj és nézzed,
hallgasd sosemvolt madarak dalát,
míg homlokod körül a csillagképek
csörögnek, mint éretlen datolyák.