Dupla KáVé - A távollét

Emlékszel, utolsó beszélgetésünket egy
száguldó mentőautó szirénája szakította félbe.
Megijedtem mint mindig ha valahol a sziréna felhangzik.
Pedig akkor még nem tudtam,
hogy számomra és számodra nagyobb veszély
nem jöhet, minthogy elhagyjuk egymást.
Azóta se feledtem el azt a délutánt,
egymást átölelve álltunk az utca forgatagában,
mintha soha többé nem akarnánk elválni egymástól.
De én egy erőltetett mosollyal kibontakoztam a karjaidból,
lágyan megcsókoltalak és fölényes hangon azt mondtam:
Ne félj az elválástól, a távollét olyan mint a szél,
a kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja,
a nagyokat fellobbantja.


Viharként tombol már a messzi távol
Felgyúlt a régi tűz, a szívem lángol
Eszembe jutnak mind a meghitt órák
Egy ablak és a te kisszobád.

Beláttam én már rég a tévedésem
Azt hittem szalma láng s ellobban szépen
Szívembe markol száz és száz kis emlék
Megöl a messzeség.

Elmúlt egy hosszú év a búcsú óta
Azóta várok én egy hívó szóra
Félek, hogy réges-rég már elfeledtél
Úgy kínoz, kínoz a távollét.

Bocsáss meg egyszer még és kezdjük újra
Szerelmem szívedet majd lángra gyújtja
Megadnék mindent én egy ölelésért
Egyetlen csókodért.

Bocsáss meg egyszer még és kezdjük újra
Szerelmem szívedet majd lángra gyújtja
Megadnék mindent én egy ölelésért
Egyetlen csókodért.

Egyetlen csókodért.