Presser Gábor - Don Quijote Budapesten

Don Quijote, a bús képű lovag megérkezett Budapestre bús képű lován. Már a bevezető úton beleszeretett 1 vörös hajú lányba, aki az út mentén olyan szépen sétált fel s alá, s így sóhajtozott: Gyönyörű herceg! Ugye értem jöttél? A lovag hátrahőkölt, s emígyen szólt Rocinante lóhoz: Ő Dulcinea – most megmentem. És még jobban beleszeretett. De a románc keserű. A lovagot nap nap után a kocsmában láttam. Én egy Hobóval ittam ott, mikor egy este a bús képű leült hozzánk, s kezdte mondani:

Nem kell a könyv, én eldobom,
nem kell a dal, én már nem hallgatom.
Dulcinea, egyedül ő kell nekem,
álmomban vörös hajában ébredtem.
Ő rabságban él, és játszik velem,
én rabja vagyok, és engedem.

Én sírok, ti röhögtök: má’ megin’ a rozsdás szög,
de nekem senki-senki nem kell, csak a kis vörös dög.

Megmenteném, s ő vállat von.
Magyarázom, hogy élünk majd egy szép napon.
Ő csókot int, s hogy tűnjek el,
valakit vár most, sajnos menni kell.
Ő játszik velem, és élvezi, szerenádomat kineveti.

Én sírok, ti röhögtök: má’ megin’ a rozsdás szög,
de nekem senki-senki nem kell, csak a kis vörös dög.

Verekedtem a rabtartókkal – Dulcinea!
Rugdostak az aszfalton – Dulcinea!
S te elsétáltál közben – Dulcinea!

Én sírok, ti röhögtök: má’ megin’ a rozsdás szög,
de nekem senki-senki nem kell, csak a kis vörös dög.

Don Quiote szomorú ábrázatát nem látta többé Dulcinea. A bús képű hangtalanul tűnt el letört lován, és csak kicsi port vert. Dulcinea az egészet álomnak hitte, s évek múltán elmesélte 1 lélekgyógyásznak (aki fiatal volt, és erős).