Sickratman - Petőfy

Még ki se hűlt a kiontott meleg vér
Szörnyű csatatéreden ősi Segesvár,
Letarolt ugaron holt némán megfér,
A magyar s az orosz, de a varjú repes már,
De vijjog az ölyv, kerenget a kánya,
És jön az éj, a halál leánya,
És betakarja sötéten a halottakat.
A holdvilág kél, felhő megszakad,
Kísértetes óra jön, most üt az éjfél,
Szörnyűbb a mező sápadt holdfénynél.
Fehéregyházán kong az óra,
Élőknek nyugovóra, holtaknak virradóra.
Vérrel csapzott hajával büszkén kél egy:
- Föl, honvéd, föl, utánam! Magyar, éledj!
S kivonva szívéből a dárdahegyet,
int a seregeknek: - Előre megyek,
S ti szálltok utánam! - És indul előre,
A holdsugarakkal átszőtt levegőbe,
S a holt sereg újra kíséri; megyen
Az égre tekintve, átszállva hegyen,
Felhőbe vezérli vérmosta hadát,
S a holt had kíséri az új Csabát,
Csak vértelen ajkaikon ha jő ki
Egy ámuló sóhaj: Petőfi, Petőfi!
- Előre Honvéd! Ha levertek a földön,
Én holt hadainkat csatára költöm,
És megostromolom velük ím az eget!
Már ott repül, egy-egy csillagvár integet,
- Nem azt, nem azt! Tovább, tovább!
És fölverik a tejút ezüst porát,
S száguldanak a Göncöl rúdja felé,
A Kaszások arannya megreng belé,
Megküzd a Bikával, mely csillaghabot hányt,
Letiporja rohanva az égi Oroszlánt,
S betör ifjú hadával az égi falon,
Angyalseregek közt van riadalom!
Csak úgy hullik a csillag, az égi azúr
Repedezve sziporkáz! De nem nyugszik addig,
Míg honvéd hadával elér virradtig
A hetedik égbe, hol trónol az Úr.
- Isten atyám, nem láttad bizonnyal,
Hogy telik a föld meg vérrel, iszonnyal,
Hogy győz lenn az ármány? A véres agyart
Nem látod, amely torkára támadt
Valamikor hős Zrínyi apánknak,
S amely megtépi most a magyart?
Elárulva ott lenn, elhagyva, leverve,
Elhoztam ím őket te fényes Egedbe,
Tudod nevemet mindentudó levén,
A Talpra magyart zengettem én,
S ha mivoltomat itt nem értenék,
Mondd meg nekik, én írtam a Magyarok Istenét!
Mosolyogva, ragyogva lehajlik az Úr,
S egy csillagrózsát homlokára szúr,
Egyet szívére, és eláll a vér,
Petőfi égi otthonába tér.
A trón körül Attila hegedűse,
Árpád királyok igriceinek őse,
S Tinódi várják, s a dalos Balassa,
S hogy lantos véreit ott találhassa,
Egy csillagos felhő-terembe nyit,
Ott találja Gvadányit meg Berzsenyit.
S a többi mind-mind általöleli,
Az égi trónterem velök teli.
Magyar szó hangzik Hadúr trónusán.
De alighogy köszöntik, mind lenéznek
A föl-le kárpiton, elhal az ének,
S remegve függnek a földi tusán,
Lenn vége már a harcnak, vége, vége,
Holt csendes a hazának messzesége.
Egy pont a legsötétebb, némán áll most,
Tört kardok pendülnek meg, az Világos.
Bitófák nőnek ki a véres földbűl,
Ezernyi sírhalom még ki se zöldül,
S csörög a lánc, ropog a gyilkos fegyver.
Petőfi látja: - Hát az Ég így megver?
Testvérek, nézzétek! - és nézik, nézik,
S a lándzsaseb újra feltört, s vérzik, vérzik.
Ekkor az Isten büntető kezével
Még egyet készül sújtani reánk,
De villám jobbját alig emelé fel,
Hogy végleg zúzza szét szegény hazánk,
Petőfi csillagos homlokát megrázza,
És az Isten-trónhoz ugrik vakmerőn,
Belekap az Isten fölemelt jobbjába:
- Megállj, ne tovább! - A napkoronázta főn
Megremeg a glória; csudálva nézi,
Elhűlve látják égi vitézi.
Lángpallosú angyalok, szent seregek,
Elhallgatnak a megrémült egek.
- Petőfi, mit merészelsz? - Ej, uram,
Látom letiporva vérben, borúban
A haldokló magyart, s te mégse szánod,
Még új villámot küldenél utánnok?
Hagyj békét nékik! - Zúgva rájatörnek,
Vonszolják onnét. - Dalnok, vakmerő!
Megbántod központját az égi körnek,
Aki maga a teremtő erő?
De az nemhogy rájok tekintene,
El sem ereszti az Úristen jobbját:
- Hát miért vagy a magyarok Istene?
S a haragos Úristen földerül,
Egy mosoly reszket át a Mennyországon,
Halk ének zendül víg kíséretül,
És mond az Úr: - Elég, vissza, villámom!
Kerüld eztán a földet, melyen él
Árpád eléggé bűnhődött magyarja,
Legyen elég, mert még ledöntenél,
Te vakmerő! Legyen, mert Petőfi akarja!
S fölzendül az ének, letelt a próba,
Megszenvedett e nép, megszenvedt valóba'.
Petőfi, óvd, s ha mégis vétkezett,
Ragadd meg néha a sújtó kezet,
S a Himnusz dalnokával együtt
Kérjetek jobb esztendőt,
Mert megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt.