Kárpátia - Magyar ének

Mint egykor Erdély meghajszolt határán
a fölriasztott utolsó bölény.
Úgy állsz most népem, oly riadtan, árván,
Búd vadonának reszkető ölén.

És én, mint véred lüktető zenéje,
ahogy most lázas ajkadon liheg.
A hang vagyok, mely belesír az éjbe
és sorsod gyászát így zendíti meg:

A mindenségbe annyi jaj kiáltson,
ahány magyar rög innen elszakad.
A tíz körmömmel kelljen bár kiásnom,
Kikaparom a földből a holtakat.

Meredjen égnek, körül a határon
tiltó karjuknak végtelen sora.
S az égboltján fönt lángbetűkkel álljon
egy égő, elszánt, zordon szó: soha

Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni
csak magyar földön és csak magyarul.
Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni,
Jobb is, ha szárnyam mármost porba hull.

De ezt a lelket itt hagyom örökbe,
s ez ott vijjog majd Kárpát havasán.
És belesírom minden ősi rögbe,
el innen rablók, ez az én hazám.

És leszek szégyen és legyek gyalázat,
és ott égek majd minden homlokon.
S mint bujdosó gyász az én szép hazámat
a Jóistentől visszazokogom.

És megfúvom majd hitem harsonáit,
bölcsővé lesz még minden ravatal.
Havas Kárpáttól kéklő Adriáig
Egy ország lesz itt, egyetlen, s magyar.