Bojtorján - Ingadal

A hétfő hajnali személyvonat
mindig, olyan személytelen
A fáradt arcokon, az álmos fejekben
megszokott búcsúk emléke földereng
A hosszú szerelvény a kanyarban felsikít,
mintha félné a közelgő állomást
A sorompónál kocsis áll, a telivérről pára száll
és lassan felébred a táj

A társaság összejön, a kalauz, csak beköszön
nem kéri már a bérletet
Zsírpapír zörög, üveg koccan többször is
az asszony jókat süthetett
Előkerül a kártya, de közel a végállomás
hol magában füstölög a gyár
A kérges és erős kezek egymásnak búcsút intenek
ki tudja, hogy mióta és hányadszor már

Refr.:
Egy hétig újra dolgozol, egy hétig ágytól-asztaltól elválsz
Itt is van már ismerős, de este, csak a szálló vár
Egy hét nem túl nagy idő, mégis hosszabb, mint száz év magány
De pénz kell, hogy épüljön otthon a szép családi ház

Ha a hét vége tér, zsebedben ott a munkabér
újra rádtalál az állomás
Mikor haza érkezel, talán örülnek neked
de már otthon sem vagy otthon igazán
Abbahagyni nem lehet, mindig jönni-menni kell
te is tudod, ez a szerep jutott rád
Az életed az óra, s te magad vagy az inga
nem lehet, az nem lehet, hogy pihenni megállj

Refr.:
Sok hétig újra dolgozol, sokszor ágytól-asztaltól elválsz
Hiába van már ismerős, de este, csak a szálló vár
Egy hét nem túl nagy idő, mégis hosszabb, mint száz év magány
De pénz kell, mert nősül a nagyobbik fiú nemsokára már

Refr.:
Így hát újra dolgozol, sokszor ágytól-asztaltól elválsz
Hiába van már ismerős, ha este, csak a szálló vár
Egy hét nem túl nagy idő, mégis hosszabb, mint száz év magány
De pénz kell, hogy fönntarthasd a boldog élet látszatát