Parázs meg a Húga - Haldokló sárkány blues

Lehajtja mind a hét fejét, mintha megsúgta volna a szél vagy a fák
Hogy boroktól bátor, nagy tömött sorba’ lovagok jönnek, hogy kardélre hányják
S levágni mind a hét fejét, hogyha vérszemet kapván azt jónak látják
A földet nézi, nagyon úgy néz ki, hogy valóban érzi: a vég közeleg
És sorsa elől ő már nem tér ki, sóhajától a föld megremeg
Szájszaga még a királylányt idézi, tizennégy szeméből könny pereg

És a sarkon a sok dühös marcona vitéz már fordul is be zörögve
És némelyik mintha meggondolta volna, a többit túlüvöltve
Fordulna vissza, de hátulról tolja páncélok és pajzsok tömege
Hát bízva abban, hogy egy darabban megússzák, mi több, a túlerő győz
Rárontanak hát ék-alakban, és fullaszt a füst és perzsel a gőz
És nincs hiány kiontott agyakban és belekben, de végül pár hős
Marad csak talpon a hullahalmon a nagy szomorú tetemre meredve
És azon tűnődik mind, hogy vajon, mi lett volna, ha lett volna kedve
A sárkánynak, hogy harcoljon, de örülnek persze, hogy nem tette

Aztán levágják mind a hét fejét, mert a király ezt kérte és a nagy lét
Csak akkor csengeti és adja egyetlen maradék lánya kezét
És hozzá a nagy baszott birodalma csaknem felét, a vén szemét

De végül lehajtják mind a fejüket, mintha megsúgta volna a szél vagy a fák
Vagy a sok elszenesedett hulla, hogy hiába győztek, úgyse kapják
Meg, ami jár, hisz ugyanúgy durva a mese is, mint a valóság…