KFT - Milyen kegyetlen a szerelem

Tyipér szágyítyesz!

Ó, milyen kegyetlen a szerelem,
nekem csak ő volt, csak ő volt mindenem.
Néha rám borult, akár a holdas éj,
s messzire elragadta a szenvedély.

Elég volt érezni a kölnijét,
s fogni a kezét, azt a nagy kezét.
Boldog voltam, ahogy még sosem,
s egyszer csak elhagyott egy kohómérnökért hirtelen.

Még mindig fülembe\' cseng a hangja:
Dászvidányja, dászvidányja, dászvidányja.

Azt mondta, szereti azt a másikat,
pazsálujszta, szedjem össze a holmimat.
Odakinn havazott a Nyevszkij proszpekten.
Ó, hát így kellett, hogy véget érjen ez a szerelem.

Én azt gondoltam, nem igaz,
ez csak álom, én ezt csak álmodom.
Éreztem, hogy egy kövér könnycsepp
végiggördül az arcomon.

Csak bőgtem, bőgtem, bőgtem,
akár egy taknyos gyerek.
Aztán a halántékomhoz szorítottam
és elsütöttem a fegyveremet.

Mindenki ezt tette volna a helyemben, mindenki.
Ó, istenem, egy ilyen asszonyt nem lehet csak úgy elveszíteni.
Ó, nem, nem, nem, ó, borzalom!
Á-há! Ha én ezt előre tudom!

Ebbe a szerelembe belehalt volna mindenki,
és bele is fognak még egy páran,
nincs biztonságban senki.
De nem ám, ha-ha-ha...

Még mindig fülembe\' cseng a hangja:
Dászvidányja, dászvidányja, dászvidányja.