Hobo Blues Band - A blues nyomában

Egy rossz magyar New York-ban
A Village-be tartottam.
Jól begombolkoztam,
Mert ez volt az első utam a szabad világban.
A Csavargók Királya
Hívott vacsorára,
Aztán levitt az utcára,
Ahol az élet épp olyan, mint egy korcsolyapálya,
Hippik, feministák, kokósok,
Spiclik, transzvesztiták, homokosok,
Punkok, anarchisták,
Használt nők és eszmék vására.
Az emberek köszöntek nekünk és csak lágy szellő fújt.
A Mester eljátszotta nekem a New York City Bluest.
Húsz óra a Greyhound Bus-ban.
Jimi Hendrix sírja felé húztam
És olyan ostobán bámultam,
Mert én voltam a buszon az egyetlen fehér.
Ady a szívemben,
Kerouac a kezemben,
Cseh Tamás a fülemben.
Féltem tőlük nagyon, bár tudnám, hogy miért?
Egy üveg került elém,
Mosolyogtak felém,
És végre így értettem meg én,
Hogy ezen a buszon csak az jár, aki igazán szegény.
Az ablakot zápor verte és a szél üvöltve fújt.
Hiányzott a bandám, a nőm és az ördög belém bújt.
Délen, New Orleans-ban,
A Preservation Hall-ban
Egy tízdollárost adtam
Egy vénséges vén fekete zenésznek.
Adott vagy hetven évet
Magából a zenének,
És nem értették a népek,
Hogy miért játszik még mindig? Mondd, mi a fenének?
A játék neki már csak kényszer,
Hogy ehessen naponta kétszer
És ihasson is legalább négyszer.
Mert így van értelme csak az életének.
És lassan gyűlt a dollár, alig több, mint húsz.
Én sírva hallgattam végig a Basin Streeet Bluest.
Chicago városában
Egy szakadt blueskocsmában
Új barátra találtam,
Aki megmutatta nekem, hogy a blues még merre él.
Kedden, öt órakor
A Déli Oldalon,
A tikkasztó napon
Egy kokainárust fejbelőttek egy adag porért.
A por hófehér,
A flaszter csupa vér.
Az élet csak ennyit ér?
Nem tudom, de a világ nekem többé nem fekete-fehér.
Ittunk a kocsmában, aznap Sugar Blue fújt
Egy öreg balladát, a Kokain Bluest.