Téveszme - Szomjazunk

Szomjazunk, fogytán van
a vizünk, és az istenünk
(vagy akit annak hiszünk)
véneket küld a nyomorba,
és már nekünk sincs, de még mindig
viszünk, és az istenünk
(vagy akit annak hiszünk)
ifjakat küld a pokolra
mert bánatát
csak mások bánata csillapítja.
Micsoda kép lett:
két színből áll,
szabad szemmel látható
Nincs rá képlet:
annyi bánat
örömre nem váltható

Megdőlt tanok homokján megtört, meddő anyák zokogják, hogy már
nekünk sincs, de még mindig
viszünk, és az istenünk
(vagy akit annak hiszünk)
gépeket küld a nyomunkba
hosszabb műszak – rövidebb láncok
rövidebb évek – korai ráncok
félig a sírban fiatal srácok
sűrű az éjjel, így csak nappal
álmodnak kihulló fogakkal
Hulló fogak,
égő otthonok,
napnyugaton már azt beszélik, hogy nem érjük meg,
nem érjük meg a holnapot

Az én nyakamban láncok lógnak, a te nyakadban karátok
Itt az idő, hogy felfogd végre: mi sosem leszünk barátok,
mert míg a te váraid felépültek, az én álmaim elévültek,
és akik állni se tudtak, elém ültek.
Az én nyakamban láncok lógnak, a te nyakadban karátok
Itt az idő, hogy felfogd végre: mi sosem leszünk barátok,
és századjára is kiállok, és ezredjére is kiáltok:
Itt az idő, hogy felfogjátok, a rohadt kurva anyátok:
sosem leszünk barátok!