Bárdosi Ildikó - Molnár Anna balladája (Magyarkirályfalva)

Gyere velem Molnár Anna!
Nem megyek én jó katona,
vagyon nékem jámbor uram,
karjon ülő kicsiny fiam.

Mégis addig csalogatta,
amíg csak elcsábította.
Mennek, mennek messze helyre,
zöld erdőnek közepibe.

Zöld erdőnek közepibe,
borús fának a tövébe.
Ülj le, ülj le Molnár Anna,
hogy feküdjek az ölödbe!

Hogy feküdjek az ölödbe,
nézz egy kicsit a fejembe!
Addig nézett a fejébe,
amíg elaludt ölébe.

Molnár Anna feltekintett,
feltekint a borús fára,
hát, ott mit lát, hat szép leányt,
hat szép leányt fölakasztva.

Hallod-e te Molnár Anna,
szoktál-e te fára mászni?
Nem szoktam én fára mászni,
indulj elé, mutass példát.

Leejti az éles kardját.
Add föl, add föl, Molnár Anna!
Mindjárt, mindjárt, jó katona,
mindjárt, mindjárt, jó katona.

Fölveszi az éles kardot,
s lecsapja a sajgó nyakát,
felöltözik ruhájába,
talpig vörös angliába.

Elindula hazájába
jámbor ura kapujába.
Hallod-e te jámbor gazda,
nem adsz szállást éjszakára?

De én szállást nem adhatok,
mer elhagyott a feleségem,
elhagyott a feleségem,
sír a gyermek a tűzhelyen.

Leülnek a vacsorához,
s szól a vendég a gazdához:
Hallod-e te jámbor gazda,
van-e jó bor a faluba?

Hej, de jó bor messze vagyon,
s a gyermeket kire hagyom?
Míg a gazda borér' jár el,
gondot viselek én rája.

Alig várta, hogy a gazda,
hogy a gazda elinduljon,
kigombolta dolomántját,
s megszoptatta síró fiát.

Mikor a gazda hazajő,
sírást nem hall, s csodálkozik.
Tán a gyermek azért nem sír,
hogy a háznál idegen van.

Leülnek a vacsorához,
szól a vendég a gazdához:
Hallod-e te jámbor gazda,
feleséged, hogyha élne,

feleséged, hogyha élne,
élve ide hazajönne,
megszidnád-e, megvernéd-e,
vagy éltibe szemire vetnéd-e?

Meg se szidnám, meg se verném,
éltibe' szemire se vetném.
Én vagyok a feleséged,
kivel elmondtad a hitet.