Németh József - Az utolsó kintornás

Az utolsó kintornás Pesten
egy csöpp mellékutcában állt,
a szuperszónikus világban
a verklijével muzsikált.
A kabátja széllel volt bélelt,
a vén hangszer jól dolgozott,
a kalapba forintok hulltak,
az öregúr hálálkodott.

A valcer és az ifjúság két jóbarát,
ha nem bírod a ritmusát, állj félre hát!
Két keringő jut nekünk,
de csak egyre táncolunk,
a másikra már nincs erőnk,
arról csak álmodunk.

És hűvösek lettek az esték,
az ősz már a városra tört,
az utolsó kintornás Pesten,
mint barátot úgy üdvözölt:
Az unokám már gimnazista,
persze a zenei tagozaton,
most tavaszig egyébként nem lát,
mert hideg az utca nagyon.

A valcer és az ifjúság két jóbarát,
ha nem bírod a ritmusát, állj félre hát!
Két keringő jut nekünk,
de csak egyre táncolunk,
a másikra már nincs erőnk
arról csak álmodunk.

És tavasz jött, mint minden évben,
az öreghez indultam én,
az ismerős tájékhoz érve,
egy kisfiú szaladt elém:
A nagypapa elment a télen,
a szívével támadt zavar,
de ezt a kottát neked küldi,
hogy kicsit még éljen a dal:

Ó - ó, mm - mm...
Két keringő jut nekünk,
de csak egyre táncolunk,
a másikra már nincs erőnk
arról csak álmodunk.

Az utolsó kintornást Pesten
csak nevettük nagyon sokan,
a szuperszónikus világnak
már egész más igénye van.
Mi bírálunk jelent és múltat,
és törünk az égbolt felé,
de nyáron, ha csillagok hullnak,
egy dal mégis mindenkié:

A valcer és az ifjúság két jóbarát,
ha nem bírod a ritmusát, állj félre hát!
Két keringő jut nekünk,
de csak egyre táncolunk,
a másikon már nincs helyünk
Arról csak álmodunk
De álmainkban akkor is
valcert táncolunk.