Udvaros Dorottya - Elmennék

Félve, nagy hirtelen súgom meg
Drágám, unom már, hogy szeretlek!
S hozzá azt is félve mondom még,
Drágám, unom azt. hogy szeressél!

Félek, nem kellett vón' mondani,
Mégis úgy szeretnék elmenni
Tőled, már akivel minden szép
Mégis, jaj istenem, elmennék...

Mennék ismeretlen pusztába
Ott, hol életemben nem jártam
Indák, tövisek közt gázolnék,
Éjjel, mély sötétben vergődnék...csak úgy mennék...


Addig, addig, addig én mennék,
Míg egy távollévő fényt látnék.
S akkor én örömmel sóhajtnék,
S a házig vágyakozva elfutnék...

S látnék bent lángoló gyertyákat,
Lármás vendégséget szolgálva.
Széles tölgyfa ajtón surrannék,
Némán, asztalvégre leülnék...

Észre, senki engem nem venne,
Széles hangzavar körülvenne
Ülnék, nagy melegben lármában,
Meg ne tudják, hogy én ott jártam... csak ezt vártam...

Ülnék, idegenként húzódnék,
Mintha a kutyájuk én volnék...
Némi maradékot is kapnék
S nézve őket, néma víg volnék... meghúzódnék...

Látom, nem áltam meg, elmondtam,
Azt, hogy mi van bennem magamban
Azt, hogy nem kell engem szeretni
Jobb lesz, nékem idegen' lenni...